A “baráttalanítás” kínjairól ír egyik friss bejegyzésében Pollner, a Médiablog szerzője. Barátokat általában könnyű szerezni, de gyakran nehéz tőlük megszabadulni – véli, hozzátéve: a kijelentés természetesen nem a “valós” életre, hanem az internetre, ott is a közösségi hálózatokra (social networks) vonatkozik.
Idővel a legtöbben rájönnek, hogy a nagy “baráti kör” ugyan a neten is imponáló, de [...]

Izgalmas jövőképet vázolt fel a Google által megbízott Richard Gingras, aki az online sajtót tanulmányozza, hogy az miként felel meg a modern web kihívásainak. A jelek szerint nehézkesen.
De valahogy így áll ehhez a kérdéshez a zeneipar is, s talán ezen keresztül jobban szemléltethető a probléma. Vala a bakelit lemez, melyen X vagy Y előadó tíz-tizenkét slágere szerepel, köztük kettő-három, ami valóban érdekli a szélesebb közvéleményt (most hagyjuk az ínyenceket és a vájtfülűeket, akik kedvenceik minden munkájára kíváncsiak). A fogyasztó nem tehetett mást, megvette a hanghordozót, a töltelékkel együtt, mert csak így kaphatta meg. Aztán megjelent a szalagos, majd a kazettás hangrögzítés korszaka, nagyon sokan a rádióból vették fel kedvenceiket, ám ez a művelet túl macerásnak bizonyult, így mégiscsak megvásárolták az időközben sikeressé vált műsoros kazettát. Majd az ezredforduló előtt másfél évtizeddell megjelent a CD, mely egyeduralkodóvá vált az árukapcsolással együtt, az eddig a zeneipar pedig hátradőlt a kényelmes karosszékben és nem volt más dolga, mint a közízlést uralni.