Kovács Erika újságíró friss jegyzete reméljük, nem csak bennünket gondolkodtatott el.

A férfi fémmegmunkálással foglalkozó szakember. Évek óta nem talál munkát. Egyedül él, kapaszkodna a közmunkába. Annak az összege legalább nem annyi, mint a segélyé. Nem ölbe tett kézzel várja a „behívóját”, kispénzű időseknél dolgozik a ház körül, amit az öregek már nem tudnak megcsinálni. Annyi pénzért, amennyit a minimálnyugdíjból élők is meg tudnak fizetni. Manapság a bizalom is nagy kincs. „Kuncsaftjai” tudják, tőle nem kell tartani, így aztán mindig őt hívják. Feketén. Mert arra már az időseknek nem futja, hogy alkalmi munkásként foglalkoztassák. S úgy vannak vele, aki nem nézi jó szemmel, és sajnálja a férfitól azt a havi néhány ezer forintot, amivel a hajánál fogva önmagát húzza ki a társadalmilag nyakába zúdított fekáliából, s megmenekül az éhhaláltól vagy a megfagyástól, akkor éljen meg az az adóhivatalnok, munkaügyi felügyelő a havi 22 ezer 500 forintból.

A férfi a minap az idegtől reszkető kézzel mesélte, idén már több papírt kitöltettek vele a közmunkához. Mindig ugyanazt kérdezték. Aztán jött egy telefon, az egyik kisnyugdíjas házának tetejéről ugrasztották le, ahol éppen a helyére igazította az elmozdult cserepeket: menjen be a hivatalba a közmunka miatt.

„Ott álltunk, ki tudja hányan. Végre behívtak. Mi a foglalkozása? Megmondtam, bár olvashatták az előttük fekvő papíron. Nem kell! Vágták a képembe így, nyersen. Sokan jártak így. A marhavásáron jobb dolguk van a jószágoknak, azoknak legalább jut jó szó a gazdáktól” — panaszolta.

Egy társadalomról sokat elárul az, ahogy az állatokkal bánik. És mi a helyzet az emberekkel? Emberek?!

Kovács Erika