Licska Balázs újságíró jegyzete

A futball legyen családi szórakozás! – feszítette ki egy drapérián a szlogent a hazai B-közép a pénteki Békéscsaba–Nyíregyháza NB II-es mérkőzésen. A szurkolók nehezményezték, hogy ha tényleg ez a cél a magyar labdarúgásban, akkor miért péntek délután 15 órára tették a kezdési időpontot. Lehet benne igazság. Aki megszokott munkarend szerint dolgozik, 17 óránál korábban nem valószínű, hogy kiér a Kórház utcába.

Főleg egy olyan meccset öngól ilyen időpontra tenni, amit a hétvégi rangadónak harangoztak be, hogy itt bizony lesznek izgalmak. A szórakozáshoz ugyanakkor olyan produkcióra van szükség, amire tényleg csettintenek a nézők, a felfokozott hangulat és az izgalmak miatt kétszer annyi szotyolát majszolnak el, mint egy átlagos találkozón. Amit viszont a bajnoki címre is esélyes két együttes művelt, nemhogy az Előre és a Szpari történelméhez, nemhogy az NB I-hez – és NB II-höz – nem volt méltó, de arra sem, hogy egyáltalán legyen valaki a stadionban.

Ha a moziban vagy a színházban nyújtanak ilyen teljesítményt a színészek és rendezők, a nézők felállnak a szünetben és távoznak. Mikor az első fordulóban 6–4-re verte a Békéscsaba a Ceglédet, úgy véltem, ilyen mérkőzésekre van szükség ahhoz, hogy ismét többen látogassanak ki a Kórház utcába, ismét megszeressék a futballt, az Előrét a Viharsarokban. Ezért is gondoltam, hogy a tegnapi meccset fő műsoridőben, 18–19–20 órai kezdéssel kellene megrendezni. Utólag viszont már amondó vagyok, hogy még a 15 óra is kései volt egy ilyen unalmas, nézhetetlen találkozót 10 órára kellett volna tenni.

Tovább megyek: meg sem kellett volna mutatni ország-világ előtt, meg sem kellett volna rendezni.