Én a Dunántúlon, Siófokon születtem, Balatonlellén töltöttem gyermek- és
ifjúkoromat, majd Bonyhádra költöztem feleségemmel, s itt élünk 3
gyermekünkkel 1986 óta. Édesanyám és az ő ágán valamikori nagyszüleim
Békésiek, s a már nem élő édesapám és rokonsága Mezőberényben élte, éli
életét. Mindig szerettem, szerettünk az Alföldre utazni, gyerekként,
tiniként, férjként és apaként. A gyerekeim és feleségem szintén szerette az
ott élő embereket, a nyugalmat, a köszönni tudást, az emberséget, a
segítőkészséget és még sok minden mást, amely már a régebbi időkben is
kevésbé jellemezte valamiért a Duna nyugati oldalán élőket. Írom mindezt
annak ellenére, hogy itt sem voltak rosszak az emberek, de valahogy az
Alföldön, a Viharsarokban élők melegsége, igazi barátságossága, az “odaadom
az utolsó szelet kenyerem is neked” viselkedése mindig nagy szeretetet
váltott ki belőlünk az ott élőkkel szemben.
Keresztapám 16 éve, nagymamám 8 éve fekszik végső nyughelyén abban a
temetőben Békésen, amely a Doboz felé vivő úton található.
Most Pünkösdkor édesanyámat vittük Békésre egy kis rokonlátogatásra s az
ilyenkor szokásos temető járásra, hiszen édesanyja temetése óta ő sem volt
arra , mivel beteg apukámat ápolta hosszú éveken át. A városban élő
lánytestvére, keresztanyám, izgatottan várt minket, s előre beszerezte a
szokásos temetői kellékeket, a koszorúkat, virágokat.
Szombaton délelőtt meglátogattuk eltávozott szeretteinket, s elhelyeztük
sírjukon virágcsokrainkat, koszorúinkat, gyertyáinkat.
Az egyik fán egy papírlapra írt érdekességet olvastunk:

A virág a miénk,
az élet a tietek,
a virágot rólunk
el ne vigyétek!

Másnap délelőtt mindent megértettünk, hiszen a csokrok eltűntek, a gyertyák
tartóstól “csonkig égtek”.
Úgy látszik, a koszorúkat, nem bírta “elfújni a szél”.
Nálunk is lopnak mindent, de valahogy furcsa volt ezt megélni ott, ahol
élveztük az emberek szeretetét és a levél elején említett sok pozitívumot.
Most nem szeretném ecsetelni 78 éves édesanyám és húga lelkiállapotát azok
után -akkor és most -, hogy szembesültek a semmivel.
De majd elmúlik a fájdalom, a csodálkozás, mint ahogy elmúlik az általunk
érzett rácsodálkozás az ott élő emberekre, akik már ott is kevésbé tudnak
köszönni egymásnak, ritkán kérdezik meg valódi érdeklődéssel egymástól a
szokásos hogy vagyot, hiszen szerencsére őket is elérte Európa minden szép
és rossz oldala.
Tudom, hogy nem kell általánosítani, hiszen az emberek nagy többsége
becsületes, keményen megdolgozik a napi betevőért, s velük is megtörténnek
ilyesmik otthon és a Dunántúlon is, de ez nem mentség az ilyesmire.
Nagyon nagy kár, hogy ezek a rohadékok, a fémváza begyűjtők, a temetőkből
lopó szemétládák még élnek és szaporodnak!
A temető bekerítetlen, s ezáltal – gondolom -, az összes szerv tehetetlen.