Én a Dunántúlon, Siófokon születtem, Balatonlellén töltöttem gyermek- és
ifjúkoromat, majd Bonyhádra költöztem feleségemmel, s itt élünk 3
gyermekünkkel 1986 óta. Édesanyám és az ő ágán valamikori nagyszüleim
Békésiek, s a már nem élő édesapám és rokonsága Mezőberényben élte, éli
életét. Mindig szerettem, szerettünk az Alföldre utazni, gyerekként,
tiniként, férjként és apaként. A gyerekeim és feleségem szintén szerette az
ott élő embereket, a nyugalmat, a köszönni tudást, az emberséget, a
segítőkészséget és még sok minden mást, amely már a régebbi időkben is
kevésbé jellemezte valamiért a Duna nyugati oldalán élőket. Írom mindezt
annak ellenére, hogy itt sem voltak rosszak az emberek, de valahogy az
Alföldön, a Viharsarokban élők melegsége, igazi barátságossága, az “odaadom
az utolsó szelet kenyerem is neked” viselkedése mindig nagy szeretetet
váltott ki belőlünk az ott élőkkel szemben.
Keresztapám 16 éve, nagymamám 8 éve fekszik végső nyughelyén abban a
temetőben Békésen, amely a Doboz felé vivő úton található.
Most Pünkösdkor édesanyámat vittük Békésre egy kis rokonlátogatásra s az
ilyenkor szokásos temető járásra, hiszen édesanyja temetése óta ő sem volt
arra , mivel beteg apukámat ápolta hosszú éveken át. A városban élő
lánytestvére, keresztanyám, izgatottan várt minket, s előre beszerezte a
szokásos temetői kellékeket, a koszorúkat, virágokat.
Szombaton délelőtt meglátogattuk eltávozott szeretteinket, s elhelyeztük
sírjukon virágcsokrainkat, koszorúinkat, gyertyáinkat.
Az egyik fán egy papírlapra írt érdekességet olvastunk:A virág a miénk,
az élet a tietek,
a virágot rólunk
el ne vigyétek!Másnap délelőtt mindent megértettünk, hiszen a csokrok eltűntek, a gyertyák
tartóstól “csonkig égtek”.
Úgy látszik, a koszorúkat, nem bírta “elfújni a szél”.
Nálunk is lopnak mindent, de valahogy furcsa volt ezt megélni ott, ahol
élveztük az emberek szeretetét és a levél elején említett sok pozitívumot.
Most nem szeretném ecsetelni 78 éves édesanyám és húga lelkiállapotát azok
után -akkor és most -, hogy szembesültek a semmivel.
De majd elmúlik a fájdalom, a csodálkozás, mint ahogy elmúlik az általunk
érzett rácsodálkozás az ott élő emberekre, akik már ott is kevésbé tudnak
köszönni egymásnak, ritkán kérdezik meg valódi érdeklődéssel egymástól a
szokásos hogy vagyot, hiszen szerencsére őket is elérte Európa minden szép
és rossz oldala.
Tudom, hogy nem kell általánosítani, hiszen az emberek nagy többsége
becsületes, keményen megdolgozik a napi betevőért, s velük is megtörténnek
ilyesmik otthon és a Dunántúlon is, de ez nem mentség az ilyesmire.
Nagyon nagy kár, hogy ezek a rohadékok, a fémváza begyűjtők, a temetőkből
lopó szemétládák még élnek és szaporodnak!
A temető bekerítetlen, s ezáltal – gondolom -, az összes szerv tehetetlen.
2011. június hónap bejegyzései
Nem focinak való vidék
Egész életem és karrierem arra tettem fel, hogy egy dagesztáni klub színeiben rúghassam a bőrt — látom magam előtt, ahogy Dzsudzsák Balázs a bemutató után szó szerint magára ölti az FK Anzsi Mahacskala sárga-fekete mezét, arcán széles mosoly közepette. Ez azonban nem álom és nem képzelgés, már ha igazzá válik a Nemzeti Sport Online és az orosz Szport Ekszpressz értesülése, miszerint remek hollandiai idénye után elmegy a kaukázusi vidékre. Levezetni.
Arról a 37-szeres magyar válogatott szélsőről van szó, aki korábban azt nyilatkozta, hogy leginkább egy spanyol vagy olasz egyesületben focizna, nem választaná a pénzt. Azonban csak úgy kattoghattak a szemében a dollárok — mint a meséből ismerős kacsa, Dagobert McCsip esetében —, amikor meghallotta, hogy milyen összegek ütik a markát, ha a kietlen orosz vidékre igazol. Még az edzéseket is inkább Moszkvába viszik, olyan veszélyes a környék — elég csak a grúzok közelségét említeni —, a meccsekre utaznak csak oda, repülővel.
Jól döntött-e vagy sem, kérdés, az orosz labdarúgás minőségéről megoszlanak a vélemények, de egy biztos: még nem erősebb egyetlen egyesülete sem, mint azok, ahová Dzsudzsák Balázst hívták. Ám szerintem nem létezik olyan, aki ne gondolkodott volna el azon összegek hallatán, mint amiket neki ígértek. Milliárdokról szóltak a hírek.
Azonban vannak olyanok is, akik tudnak nemet mondani, valóban a labdarúgásnak élni. Lehet, hogy Dzsudzsák Balázs már most gondol arra, mi lesz a focista évei után. Akkor is meg kell élni. Lehet azonban, hogy csak a magyar Britney Spiersnek tartott Zimány Lindára költené a vagyonokat, kell még egy plasztika. Hogy ne csak a pályán, hanem otthon is legyen egy szép nagy labda.
Licska Balázs
